Galgagyörkről...

"Az Északi-középhegységben, a Cserhát dombjai között bújik meg Galgagyörk. A falut kétfelől dombok, erdők - Szilágyi és Ecskendi erdő - koszorúzzák. A házak félig a domboldalakra félig a Galga patak völgyébe épültek.

Ősidők óta lakott hely, a falu délkeleti részén avarkori sírokat tártak fel a kutatók. A X-XI. századból származó tárgyi emlékek az itt eltemetett honfoglaló magyaroktól valók. A községet 1484-ben Gerge néven említi először oklevél. A falu eredetileg a Széchy család ősi birtoka volt, majd 1540 körül királyi adományként Werbőczy István tulajdonába került. Az 1683-as esztendőben lakott helységek között írták össze. Az összeírások során az 1715-ös év nevezetes dátum, ugyanis a nyilvántartásban 18 szlovák vezetéknév is megjelent a magyar mellett. A szlovák ajkú lakosság betelepülése a Rákóczi-féle szabadságharc után 1711-1723 között volt a legjelentősebb. Ennek köszönhető talán az is, hogy az 1720-as összeírásban Tót-Györkként a nemes községek között szerepelt a falu. Az 1754-s adatok szerint a település birtokosai Egry István, Horváth János, Jeszenszky Gábor, Darvas Gábor és Raicsán Sámuel. A falu lakossága 1760-ban 72 családra növekedett.

A falu életét, fejlődését meghatározta, hogy a XVII. századtól több birtokosa volt földjeinek. A földbirtokos családok öt úri lakot - ezek felújítva ma is megtalálhatók a faluban - építtettek maguknak Galgagyörkön - Ibrányi, Kálnoky, Tahy, Gosztonyi és Doblhoff kastély -. A kastélyok, kúriák mellett a település legmeghatározóbb épülete, amely az érkezőnek a faluba lépve egyből feltűnik, a dombon lévő evangélikus templom, amelynek gyülekezete 1650-től fennáll. A Galgagyörkre telepedett szlovákok itt gyakorolták ágostai evangélikus vallásukat.

A szájhagyomány szerint az 1848-49-s szabadságharc során Kossuth Lajos a Kálnoky kúria előtt mondott toborzó beszédet. Talán ennek is köszönhető, hogy a községből 22 györki nemzetőr és 9 katona állt a haza ügye mellé.

Tót-Györk lakossága 1881-ben 687 fő, volt a betelepülés folytatódásának köszönhetően az 1900. évi népszámlálási adatok alapján a 762 lakosból 517 magyar, 244 szlovák és 1 német lakosa volt a falunak. 1910-ben a helység legnagyobb birtokosai Tahy István, Ibrányi Mihály és Doblhoff Erik voltak. Az 1941-s háborús évben 513 férfi és 508 nő élt a faluban. A háború után a kitelepítésnek-kitelepülésnek köszönhetően jelentős lakosságvándorlás indult Csehszlovákiába. A jórészt szegényparaszti családból származó embereket a szülőföld elhagyására a nélkülözés és az agitátorok ígéretei, érvelései késztették. A faluból 82 család 270 tagja vágott neki a Felvidéknek. Nagyrészük Galgagyörk testvérfalujának - Jelka- környékén telepedett le. Helyükre öt magyar család - Nagy, Török, Újlaki, Varga, Wilhelm - költözött a faluba.

A legutóbbi 2001-s népszámlálási adatok alapján Galgagyörk lélekszáma 1062, ebből szlovák nemzetiségű 158, származásukra a családnevek - Laluska, Petrik, Pleva, Pancsuska, Strbák, Tedás, Matejcsok, Szlifka...- utalnak." (Galgagyörki fotográfiák, 2006)

Honlapunkon néhány képpel szeretnénk felidézni nemcsak Galgagyörk jelenét hanem múltját is. Mert mi az itt élők úgy gondoljuk egy olyan világban, ami egyre inkább csak a mában képes élni fontos az, hogy emlékezzünk rá honnan jöttünk...

Szívesen várjuk Önt is, legyen a vendégünk.

"…a mai nap emlékezés egy útvesztésre és hittétel a helyes út mellett. Hittétel a nemzet mellett amely sokfelől jött beolvadt és beolvasztott másokat de mindig MAGYAR maradt.

Barátaim!

Kérdezhetitek hol és merre van a helyes út. Megálló ez az emlékhely vagy útjelző tábla?

Hiszem és vallom, mindenkinek magának kell saját lelkében megtalálnia a helyes utat, szívében kell hordoznia NEMZETÉT. Azt nem tudhatom Nektek mit jelent ez az emlékhely, mit jelent az összehordott föld, a koronából kihajtó kettőskereszt. Azt tudom nekem mit jelent. Sokáig én sem értettem miért fáj másoknak Trianon. Nem értettem addig, míg egy barátom évekkel ezelőtt rávett menjünk ki Erdélybe! Ráléptem egy 800 km-s útra, melynek végén embereket találtam, akik a közös nyelvet beszélik, megismertem nyíltszívű székely magyarokat, akik barátaim és rokonaim lettek.

Fiam aki a keresztséget Erdélyben, egy 150 fős kis falu, több száz éves kápolnájában tőlük kapta kapocs lett közöttünk.

Ha tehetném, minden ittlévőt kivinnék Erdélybe! Mert ha Ti is látnátok az égbenyúló ősi hegyeket, sétálnátok a csendes erdőkben, beszélgetnétek a székelyekkel… állnátok a kézdi medence közepéből kihajtó Perkő csúcsán Szent István napján, miközben mellettetek több ezer székely magyar zászlókat lengetve énekli a magyar Himnuszt és folynának a könnyeitek mint ott és akkor nekem, akkor aki most talán nem érti mi ez az egész annak is szívébe nyilallna a fájdalom, Trianon fájdalma…”

Részlet a 2011 június 5-n tartott Nemzeti Emlékhelynél elhangzott polgármesteri beszédből